Félhétvége

 2015.01.12. 19:51

Szombaton hazafelé próbáltam végiggondolni, hogy milyen ennivaló van otthon, lehetőleg amit nem kell főzni, persze praktikus okból: megálljak-e a boltnál.

"... pezsgő, fagyi van..."

Egyiket sem kell főzni, ezt tény, de ekkora jelentőségük lenne, hogy ez ugrik be először.

Elfogytak.

pezsgos-sorbet.jpg

Listázás

 2014.11.23. 22:26

Imádok listázni.

Listázni a tennivalóimat, a vennivalóimat, bevételeimet, a kiadásaimat.

Egyszerűen: mindent.

Be fogom listázni a blogírást az egyik napomba, mert tarthatatlan, hogy csak gyűlnek a történeteim... Így biztos, hogy lesz időm rá.

Ezt döntöttem.

Birkák

 2014.10.28. 11:28

Mind:

juhasz-kutya_width.jpg

Szépirodalmat olvasol?

 2014.10.19. 13:05

Aminek meg kell történnie, az megtörténik, bármit is teszünk ellene vagy érte. Így van jól. Ezzel a szemlélettel egészen egyszerűen képes az ember a pillanatban létezni, át tudja élni adott, széles spektrumát. Nem merev megadás, hanyag hátradőlés, hanem fesztelen evezés az áramlattal, figyelve lelkünk valódi vágyait, azok beteljesedését, céljaink meghatározását / észrevételét / elfogadását. Ki melyiket.

Másik oldalról: ha szeretnél valamit elkerülni - természetesen szíved vágya, lelked rajta -, de az mégis megtörténik, akkor annak személyes üzenete van számodra, okkal vezetett arra utad, nyisd szemed, hogy meglásd.

Könyvajánló, nagy szeretettel:

Gabriel García Márquez: Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája

Szertartás

 2014.10.13. 22:55

Az író az első csóknál jegyzetel - mondja Szabó Magda. És ez így is van- Ezzel nem emelem magam még a lába nyomába sem, de attól még én is írva fejezem ki a gondolataimat. Élvezem, ahogy elindulnak a gondolataim, akár komolyak, akár szórakoztatóak. Írok jegyzeteket, érdekes módon egészen addig nem állok neki a posztnak, amíg a címe ki nem pattan a fejemből. Talán egy - számomra - jó címhez kell, hogy a gondolat, amit át szeretnék adni kikerekedjen.

Na, és ilyenkor indul a szertartás. Ki akarom rakni magamból a posztot, mert ott a következő is és egyébként, folyamatosan van közlésvágyam. Más kérdés, hogy energiám van-e. Ehhez kell a zene. Van egy rongyosra játszott cd-m 50 centtől. Igen. Tudom, hogy ciki! De ahogy elindul ez az egyszerű, egyébként szexis gangszerrap, kikapcsol mindent körülöttem és tudok a gondolataimra figyelni, persze néha belefeledkezem a zenébe, bárhol be tudok kapcsolódni, aztán vissza a poszthoz.

A kész posztot én korrektúrázom és szerkesztem... ez néha látszik is. Könnyítésképpen nem a szerkesztőben olvasom át hanem élesben a blogon és amit észreveszek kijavítok. Amit nem, az meg marad.

:-)

 

Mersz

 2014.10.05. 22:05

Akinek nincsen önbizalma érezheti úgy hogy fél, időnként előfordul, hogy valamiféle általános haragot érez a világ iránt. Főleg, akik nem mernek. Nem mernek lépni, tenni, nyúlni, elfogadni, kérni és még sorolhatnám hosszan.

Akik pedig mernek dühbe forduló tehetetlenséggel nézik őket, eleinte kutatva a miértet, majd belátva, hogy érdemtelenek a figyelemre. Álláspontjuk bebetonozva.

Pedig a merők is tartanak. Tartanak attól, hogy ha nem mernek, akkor annak milyen következményei lehetnek.

Alapvetően mindkét csoport tagjai ugyanazokon a fázisokon mennek keresztül:

  • észlelik a problémát
  • megoldást keresnek
  • mérlegelik a lehetséges kimeneteleket
  • döntenek
  • aztán cselekszenek.

A következtetések különböznek.

Míg az inalósokat nehéz kimozdítani a biztonsági zónájukból, a megoldásuk is olyan lesz, ami szerint maradhatnak a seggükön. Ha valami miatt mégis lépni kényszerülnek, kényszerülnek, tehát nem erős belső késztetés szerint cselekszenek, amiből a végeredmény "sikere" sok esetben kiszámítható, a következmény pedig legtöbbször valaki más hibája lesz. (Tudod mit Nyuszika? A fene egye meg az ásódat!)

A merők is érzik a biztonsági zóna vonzását, a "ne kavard fel az álló víz" sugallmát, de a cselekvés lehetséges kimenetelének a hajtóereje erősebb, a meg tudom csinálni érzésé, a játék lehetőségé és persze a kockáztatás izgalma és a várható jutalom, a nyeremény ígéretéé. Ahogy az ember egyre többször tesz mint sem, úgy érik egyre jobban az önbizalma, a magába vetett hite, hogy ha valamit szándékozik végigvinni, akkor annak eredménye lehet, lesz, mert mintha minden és mindenki segítő kezet nyújtana. :-)

Érez-e félelmet a merő? Naná.

Félhet attól, hogy ha nem tesz meg valamit, akkor elmegy mellette az élet vagy még több minden bonyolódik és további erőfeszítéseket igényel tőle az ügy máshonnan elvéve tőle az időt, lehetőséget.

Boldogság-e vajon azokért a dolgokért tenni, amikre vágyunk? Naná.

Biztonság illúzió csupán, pillanatnyi állapot, ami bármikor megváltozhat akár külső, akár belső hatásra, de egészen egyszerűen a változás az élet maga.

És ha nem sikerül valami, akkor is ott az érzés: megpróbáltam. :-)

life.jpg

 

Az én mottóm? "Mikor a többiek fékeznek, akkor is tövig nyomod a gázt. Mióta tudod: Mindig az a jó fiú, aki nyer. Hát jól teszed, ha megteszed, amit kell. <3

 

Ősz

 2014.10.05. 21:21

Szikkad, fogy ereje, burka nyílik, gyengül szára. Koppanva érkezik, zizzenve hull alá.

Tetemek.

Gyűlnek a gyökereknél...

 

oszi fa.jpg

A huffnágelpistim

 2014.06.03. 20:44

A huffnágelpisti, akit szeret anya is és apa is és mindenki emlékszik rá és milyen jó parti lett volna. A huffnágelpistik akkor jelennek meg, ha az embernek nem jön össze a helyette választott kapcsolata. :-)

Nagy hatással volt a családomra, a mindig udvarias fiatalember. Azóta is nagyokat köszön nőrokonaimnak, akik soha nem felejtik el említeni nekem, hogy rájuk köszönt a huffnágelpista, az információt mindig elengedem a fülem mellett, mert nem tudok ráfűzni semmit...

Nem úgy legutóbb, mikor az unokanővérem fogadott a köszönés tényével - hangjában a hibáztatással, hogy mit hagytam ki vele. Rengeteg szexmentes évet, mondja a tekintetem, de ezt nem tudja kiolvasni belőle, ahhoz pedig túl intim, hogy kimondjam. Lássa csak benne a jóképű férfit. Rákérdeztem, hogy hol találkozik vele állandóan, mert én soha nem látom, igaz, nem is keresem és jellemzően nem nézek bele autókba, így valahol tudom, esélyem sincs, hogy beseperjek egy üdvözlő intést. "Legutóbb az utcánkban."

Másnap a gyerekemmel állunk egy kicsi, egyirányú utat keresztülszelő zebránál, ahol egyébként átszaladunk, ha nem jön semmi, de most nagy a forgalom, sőt be is dugult a város és állnak autók a zebrán is, az egyikből nagy igyekezettel próbál keresztülnézni a gyalogosokon valaki, a dugó ellenére... Vajon hova akar továbbhaladni, nézem érdeklődve, amikor látom, hogy huffnágel az! :-)

Na, engem nem ismer meg. Nevetek egyet a történeten, aztán ahogy a túloldalon lévő üzletbe belépünk látom visszatükröződni magamat. Napszemüveg van rajtam. Ja, ezért nem ismert meg, összegzem, de erre egy régebbi történet ugrik be azonnal.

Nagyjából egy éve nem jártunk már, mindketten másik városban éltünk, de azon a pénteken egy otthoni szórakozóhelyet választottunk véletlenül, mindkettem, megláttam és nagy örömmel üdvözöltem.

Nem ismert meg.

Egy darabig azt hittem, hogy hülyéskedik, aztán amikor már nem volt vicces, akkor azon gondolkoztam, hogy most megsértődve továbbálljak, vagy mutatkozzak be neki. Utóbbit választottam és kiderült, hogy tényleg nem ismert meg... Pedig nem futó kaland voltunk, hiszen, mint látható, a nőrokonaim a mai napig élvezik a társaságát, igaz, csak futtában, röptében.

 

Szóval, valszeg ma sem ismer meg! :-)

Tojás volt előbb vagy a tyúk

 2014.06.03. 19:45

Nem panaszként mondom, hiszen mindenkinek vannak körülményei, de több okból nehezítetten kezdtem nőlétemet. Az egyik az anyám volt a másik az apám. Nem hibáztatom őket. Sőt, ha nem így történnek a dolgok, akkor valószínűleg más ember lennék és különben sincsenek véletlenek. Közhelyek kántálásának vége.

Réges-régen a nőnek praktikusnak kellett lennie, lehet, hogy szeretett volna szép is lenni, de elsősorban gyereket kellett szülnie, életben maradnia és vezetni a háztartást. A fotózás és a nyomtatás, de leginkább a filmvilág fejlődésével a szépség is egyre inkább felértékelődött, a szépségipar fejlődésével pedig elérhetővé vált bárki számára.

Hallgatom anyámat, aki hatvan plusz és ehhez mérten az életkorából fakadó bölcsességet feltételezek, valami érdekességet mesél a szomszédságából – igen, pletykál – szülőm iránti szeretet tiszteletben tartatja velem az általa választott témát, tehát végighallgatom. Noha csak fél füllel figyelek, mert nekem igazán édesmindegy, hogy ki mit és hogyan csinál, egy mondata élesen hasít keresztül a fátyolos ködön és felkapom a fejemet: „Pedig nem is szép ember!”

Hogy én ezt a mondatot hányszor, de hányszor hallottam gyerekkoromban!

Most viszont félbeszakítom monológját „Anyuka, miért számít, hogy szép-e vagy sem, hiszen az ember egész élete során változik, más húszévesen, harmincon, negyvenen.”

Különben is a szépség viszonyítás kérdése, nem létezik abszolút szépség. Utóbbit már nem mondom neki, de elragadnak a gondolataim. Ma úgy hat, hogy a szépség nálunk szinte napi téma volt. Érdekes módon a hiánya volt kiemelve, mondjuk „... pedig nem is szép.” Én pedig ehhez mértem a szépséget. Ha az nem szép, akkor az ellenkezője biztosan az. És anyám valóban csak a külső szépségre fókuszált. Ha volt egy férfi, aki mondjuk számos negatív tulajdonsággal rendelkezett, de jóképű volt, akkor ez is elhangzott. Utóbbiak közé tartozott apám  is. A gyerek a szülők reakcióiból tanul és hisz nekik, az én következtetésem az lett, hogy a belső értékek számítanak.

Arra is fektettem a hangsúlyt, legyek kedves és mosolygós, segítőkész. Jöhet a következő nehezítő körülmény, mert igaz ugyan, hogy a szépség központi kérdésnek tűnt, arra vonatkozóan nem kaptam útmutatást, hogy én vajon szép vagyok vagy sem. Ez elég nagy bizonytalanságban tartott. Visszaemlékezve kifejezetten kis majom lány voltam. Fontos volt, hogy kitűnjek a tömegből, mégis - hogy, hogy nem - arra a jutottam, hogy én a nemszépekhez tartozom és jelentéktelen külsejű embernek könyveltem el magam.

Ehhez az is hozzájárulhatott, hogy apám sem nyilatkozott arról, hogy szép vagyok-e vagy sem, pedig egy lánynak az apjától kellene hallania, mint legelső férfitól. Ez a következő nehezítő körülményem. Alapvetően jóképű fiúkkal jártam, ők az én huffnágelpistiim, noha akik igazán tetszettek, azok nem voltak jóképűek, hanem inkább kedvesek és figyelmesek, de nem tudtam, hogy mit kellett volna tennem, hogy továbblépjünk, mert nem tudtam, hogy hogyan kell bátorítani őket. Bátorítani azokat tudtam, akiknek értettem a nyelvén, az pedig ugye az apám-fajta volt, az okos, de hideg férfi.

Kalandozásaim során megengedtem magamnak, hogy kedves férfiakkal is ismerkedjek és randizzak, próbálgattam, hogy hogyan értek szót velük, egyáltalán megtalálom-e… Sajnos az én lényegem veszik el ilyenkor, mert ha csupán megfigyelem és igyekszem reagálni rá, akkor az én tempóm és tapasztalataim szerint nem jutunk sehova, felesleges időtöltésnek minősítem az ismerkedést, ha beleteszem a saját nyíltságomat és kacérságomat, akkor viszont a másik fél veszíti el a fonalat.

Az alvó Csipkerózsika is érdekes női minta, de örökké nem vállalható, valamikor kitör az elmés, szórakoztató, okoskodó, határozott, akaratos belőlem, amit nyilván vagy meg kell fogni… vagy meg kell fogni. Nagyon más lehetőség nincsen.

Ez az egész azért jutott eszembe, mert a lányom után már forgolódnak. Láttam, hogy zavarja, aztán mondtam neki, hogy kis virágszál ő, amit jólesik megnézni, pont mint neki, ha lát valami szépet.

Nagyjából úgy lehet szép, ahogy szeretne, tehet egy kis sminket, lehet egy kicsi sarka a cipőnek és vannak kívánságok, amikre azt mondom, hogy várnia kell vele, legyen türelmes, később megunni is lesz ideje. Szép egy csinos kislány, teljesen felesleges idősebbnek látszania a koránál.

Pörög-forog a tükör előtt mielőtt elmegyünk valahova. Legutóbb összefutottunk egy távoli rokonnal, akire nem emlékezhetett, így neki csak egy férfi volt. Természetesen nem győzte dicsérni, hogy milyen szép fiatal hölggyé cseperedett, erre az én kis talpraesett lányom teljesen belevörösödött. Mégis más hallani, mint csak látni a forgolódó fiúkat, fiatalembereket. Mondtam neki, hogy az a normális, ha szavakkal is dicsérik a szépségét, csinosságát, mert egy nő úgy tud valóban szép lenni, valóban csinos lenni, ha van egy férfi, aki folyamatosan elismeri a szépségét és teljesen mindegy, hogy az a nő másnak szép-e vagy sem. „Úgyis hazudnak.” kapom a választ a kis okfejtésemre.

„Óh! Édes kis pofám!” szaladt ki a számon. Előtte sincsen példa, arra a férfira, akire lehet számítani, aki nőnek nézi a nőt és úgy is bánik vele. Hidegség a kis meleg szívének…

Nem baj, hallgat rám. Van egy adag távolságtartása, ami mellett nagyon kedves. Mondtam, neki, hogy bármilyen fiúja lehet majd, amilyet elképzel magának, ha eljön az ideje és nyugodtan válogasson kedvére. Ismerkedjen, engedje bátran, hogy szépeket mondjanak neki, kedvesen köszönje meg, de semmi mást nem kell tennie, és el sem kell ájulni emiatt. Aki a legkitartóbb és valóban iránta érdeklődik és csak iránta, arra lehet, hogy érdemes egy kicsit jobban odafigyelni, ha neki is tetszik.

Szánalmas

 2014.05.24. 13:42

1) ........

2) ........

3) ........

 

Öhm, nézzem csak! Én miért is vagyok a listában? Talán mert a másik kettő is? És miért vagyok velük kapcsolatban? Csak nincsen összefüggés a dolgokban. :-/

.......

.......

.......

:-/

A választás margójára

 2014.04.09. 16:37

A szavazásra jogosultak kicsit több mint hatvan százaléka adta le voksát.

Európa lakosságának húsz százaléka funkcionális analfabéta, így Magyarországé is – őket felmentem, de a fennmaradó húsz százalék, aki nem ment el szavazni, állítson bármilyen bárgyú indokot magának onnantól kezdve, hogy nem érdekli a politika, azon keresztül, hogy kiábrándult belőle egészen addig, hogy a választási lehetőség nem elegendő számára, ugyanúgy letette voksát. Méghozzá amellett a rendszer mellett, amelyik ellen ágál.

A demokrácia az én olvasatomban nem megfelelője annak, hogy mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek, ahogy a haver haverja a haverom úgy az erősebb kutya baszik nézőpont sem áll közel hozzám.

Hiába, ez a mozgatórugója a mai embertömegeknek, a ma társadalmának és pontosan ezt kapja, amiben otthonosan, kényelmesen él. Ebben lesz nyugodt, ebben ismeri a játékszabályokat.

Más oldalról: ez ellen nem lázad, ez ellen nem fog fegyvert. Ennek nézi el, bármi is történjék benne, mert tudja, hogy ő is ludas.

Színektől függetlenül.

Remélem, hamarosan lecseng egymás gyalázása a felbolygatott méhkasban, a birkázás, a migrációval való „fenyegetés” és a cigányozás.

Remélem, hogy ezek után a választások után is lesz egy-két ember, aki magába néz és észreveszi, hogy ha ő nem kezd el változtatni a gondolkodásán és tetteiben elől járva, példát mutatva, akkor az egésztől sem várhat változást és a politikai vezetéstől sem.

Más oldalról: ha az egyén kezd el változni, akkor a környezete is változni fog és előbb utóbb valódi demokráciában élhetünk, hacsak közben ki nem kiáltják a királyságot.

 

Addig is: ha nem lehet igazán Amerika, legyen teljesen Ázsia!

 

idojaras.jpg

Katarzis megvolt már?

 2014.04.03. 22:03

Nem tudom. Asszem, ahogy rá kellett jönnöm, hogy az ember minél jobban szeret, tisztelt, elfogad és minél többet tanul mindig van tovább, mintha nem lenne soha vége.

Meg kellett állapítanom, hogy ez így jó.

Nektek szokott de ja vu-tök lenni?

Mindig valami egészen szürreális élmény a de ja vu. Tisztán emlékszem az elsőre. Kicsit  összezavarodtam, hogy hogyan történhet meg valami pontosan ugyanúgy, mint már korábban, főleg úgy, hogy az első "ugyanez" nem is történhetett meg korábban.

Kis tizenhét éves voltam. Egy helyes srác kísérgetett, éppen, mert szerintem sokan kísérgettek. Persze fogalmam sem volt, hogy  miért... De komolyan! (:-D)

Kora tavasz volt, melegen sütött a nap. Rajtam valami libbenő, rövid ujjú ruha volt. Nem emlékszem, hogy milyen autója volt, de akkori szemmel, akkori viszonyok között nagyon menőnek számító autókkal és motorokkal jártak a társaságban a srácok. Szorgalmas közösség volt. Kitaláltam, hogy fagyizzunk, de nem volt még gombócos és keresni kellett jégkrémes helyet is. Nem volt éjjel-nappali, meg hatalmas áruházláncok hétvégi nyitva tartással. Akkoriban "jött be" valamelyik gyártó és gyönyörű színes-fényes plakáton ajánlották a szebbnél szebb jégkrémcsodákat. A vízióm ez volt, hogy a kínálatot mustrálom, mögöttem a vakítókékszeművel, én absztrakt mintás ruhában - varrattam, amilyen majom voltam... Meg ugye, ruha sem volt! :-) Szóval ez a történet korábban nem történhetett meg, mert nem volt ez a fajta jégkrém és nem volt képben a fiatalember sem.

Aztán időnként előfordult és megtapasztaltam, hogy jó helyen vagyok, ha jön a vízió és valami változást előz meg. Volt hogy hosszú évekig nem volt. Hiányzott. Figyeltem, de semmi. Érdekes, hogy akkor nem vontam le olyan következtetés, hogy akkor rossz helyen vagyok.

Novembertől nem számoltam, hogy hány de ja vu-t éltem át. Ma is egyet. De ilyen heti egy-kettőt. Nem mondom, van is változás az életemben, amik nagy részéről beszámoltam itt is és a swingervagyokon is.

Nem akarom terhelni a másik blogot a meredekebb lelki életemmel, de azt figyeltem meg az utóbbi néhány hétben... Bár ez sem igaz... évek óta több egyedülálló talál meg. Talán az is benne van, hogy sajnos nagyon sok szingli van. Év elején volt egy nagy roham, valamiért érdekes lettem. Tudom, hogy az én világomból ment ki valamilyen hullám, amire ez a reakció érkezett. Bár, ez sem igaz... mert mindig is volt egy ilyen komoly kapcsolatra vágyó vonal az életemben. Tény, hogy koncentrált volt az év elején. Jó emberismerőnek gondolom magam. A kíváncsiság asszem nagyobb volt, mint a valódi érdeklődés. Amin nem sértődtem meg. Nem keresek komoly kapcsolatot.

De a hetekben megint ez van... Egyedülálló. Komoly kapcsolatot akar. Tudom, hogy csak víziója van rólam, szóval nem esek hanyatt magamtól, mert nem ez az érdekes benne. Hanem sokkal inkább, hogy milyen tagok találnak meg...

Ha ők, akkor ugye azok az én tükreim... És ijesztő.

Huszonéves, esetleg kora harmincas.

Gyereket akar.

Kétségbeesett.

 

Uhh!

 

Szóval.

Kicsit megzuhantam ettől, de gyorsan olvastam tovább a könyvemet: nem_akarok_most_ezzel_foglalkozni.

 

(Foglalkozik majd a helyzet velem.)

 

A zene hangulata tetszik, a szövegtől függetlenül.

Művész vagy Tudós

 2014.03.20. 11:38

Lényegük ugyanaz, a megnyilvánulásuk más.

Másképp látják az életet, más fognak fel belőle, más érinti meg őket, ebből következik, hogy akárha ugyanazt élik is át, más tapasztalatként teszik magukévá.

A művész tapasztal valamit, felfogja, megérti majd tovább keresi azokat a részleteket, amik lehet, hogy nem is léteznek. A velejéig át akarja élni a dolgokat és ehhez lerajzolja, eljátssza a hangszerén, leírja, eltáncolja, megformázza és így tovább, hogy azonosulhasson vele a lehető legmélyebben. A művész még a hibákkal is azonosulni akar, akár úgy, hogy újra és újra átéli, hogy minden jellegét tekintve megismerje.

A tudós a tapasztalást felfogja, megérti és továbbmegy a következő kihívásra. Ha valami nincsen rendben, akkor gyorsan észreveszi, kijavítja és megy tovább. Mert, ha van egy feladat, akkor azon a lehető legoptimálisabb időn belül teljesíteni akarja. Az unatkozást elkerülendő, belekezd valamibe, ami érdekli. Hibázik? Kijavítja. Nem agyal a körülményeken.

Jó megfigyelni egy művészt és egy tudóst egymás mellett.

A művész belemerül mindenbe. Megtévesztő lehet az alapossága, az ember elhiszi, hogy bármit képes lenne megtanulni, megérteni, felfedezni. De a lényege más.

Ahogy a tudós is leül és alkot valami fantasztikusat, mert éppen olyan kedve van. De a lényege más.

Kalandozás egy másik világba. A "kipróbáltam", "megcsináltam" érzését igen, de a valódi öröm érzését nem a kaland adja, hanem a saját valója. :-)

A fentieknek felnőtt esetében nem igazán van jelentősége, mert vagy mókuskereket hajt, vagy azt csinál, amit akar / szeret, ideális esetben mindkettőből, az igavonásból és kreativitásból is van jelen az életében.

Pályaválasztáskor viszont nem mindegy, hogy kellően képes-e felkészíteni a szülő a gyereket a döntésre. Nem csak én láttam tanulmányok útvesztőjében eltévedteket. :-)

A felvételi rendszer ma megengedi, hogy bármennyi és bármilyen iskolát megjelöljön a diák, akár van reális esélye arra, hogy felvételt nyerjen, akár nincsen. És a kedvéről, tálentumáról még szó sincsen.

A magániskolák, különleges tantervű iskolák - meggyőződésem szerint - a magányos gyermekkort megélt szülők igényeit szolgálja ki. Noha a gyerek nem éli automatikusan újra a szülő életét, nyilvánvalóan sokan azt gondolják, hogy az előremenekülés a megoldás, ahelyett, hogy önmagában bízna, a gyerekében bízna, valamint megelőlegezné a bizalmat a tanárnak is.

A támogatás nem azt jelenti, véleményem szerint, hogy a saját megélt tapasztalataimtól mentem meg "előre" a gyereket, hanem, hogy a gyerek személyiségét engedem kibontakozni, megismerve, megfigyelve és pontosan megfogalmazva magamban azokat a személyiségjegyeit, amik leginkább jellemzőek rá. Az általános iskola végére, amikorra látszik, hogy mi érdekli valójában, a feladat kipipálható. Elegendő lehetőséget kell biztosítani a gyerek számára, hogy "próbákat tegyen", "világot lásson". Az általános iskolát úgy kell megválasztani a fent megnevezett cél eléréséhez, hogy az alsós tanítónéni személyisége, főleg életszemlélete a leginkább hasonlítson a szülő(k)ére. Felsőben pedig minden tanárral, ha nem is napi, de heti kapcsolatban lenni, mert a gyereket ekkor még a szülőn keresztül látja teljesnek a tanár.

A tananyag általános iskolában NEM sok. Egyáltalán nem sok. A gyereket motiválni kell, hogy tanuljon. Ez elég egyszerű, ha a tudás eleve érték a család életében, vagy inkább úgy fogalmazok: a tudás evidens. Kell segíteni, ha nem ért valamit, de egészen könnyedén megtanulható lenne még sokkal több is. Ami most a tananyag, az egy támogató környezetben ráragad a gyerekre. Sikerélmény táplálja a tudásvágyat, ami jó jegyeket eredményez és könnyű úgy középiskolát választani, hogy nem az esélytelenek nyugalmával jelentkezik valaki egy intézménybe, hanem mert ott találja meg a céljaihoz vezető segítséget, támogatás.

Legyen művészet, tudomány vagy kétkezi munka, amiben ki tud bontakozni.

 

vitruvian3.jpg

 

 

Úrigyerekek

 2014.03.06. 09:43

Olyanok, mintha úrigyerekek lennének.

Mondja

a

saját

unokáira

anyám.

Ő egy egyszerű asszony, a szó összetett értelmében...

Mindenkinek saját világa világa van, amit saját magának épít fel és él benne. Van egy közös világ is, melyet különböző módokon érzékelünk.

Úgy képzelem, hogy van egy vastag kábel, amiben szalad a világon és azon túl fellelhető összes információ és mi mindannyian, egyenként, egyénként vékony köldökzsinórral kapcsolódunk hozzá, melyen keresztül adjuk és kapjuk a víziókat, ami aztán ugyanúgy építi a saját, mint a közös valóságot. Kapjuk, amire szükségünk van és ami után kutatunk. Vajon bele kell olvadni az Nagy Áramba, vagy el kell szakadni tőle?

Érzem, hogy vonz a kérdés, hiába védekezem kézzel-lábbal, beszippant. Végül elengedem magam és várom, hogy most hova jutok. Hiszen már úton vagyok. Úton Andiba. Csupán annyit kérdezek, hogy miért ilyen gyorsan, miért nem fújhatok egyet, miért nem kényelmesedhetek bele a pillanatnyi status qouba.

Eszembe jut, hogy voltam már ilyen gyors utazáson, de akkor két oldalról fogták kezeimet, előttem tapasztalt vezetőm, mögöttem óvó vigyázóm kísértek járt úton, biztonságban.

Egyedül is megtalálom az út célját, nekem kell észrevennem a színpompás virágot ugyanúgy, mint a lábamra tekerőző liánt.

 

breking free.jpg

 

 

 

 

Át kellett élnem

 2014.02.25. 22:25

Ha valamit nehéz elfogadni, akkor lesz kedves az élet és teremt egy helyzetet, amiben átélhetem, amit a másik, hogy megtudjam pontosan milyen is.

Ilyen.

Jól van. :-)

tavasz_.JPG

Vonnegut

 2014.02.05. 22:00

A nyári leárazáson vettem meg öt kötetét, áhítattal helyeztem el őket elől, a könyvespolcon, soron kívül, hogy minden nap a szembeötöljenek, és ha kedvem lesz, szimplán nyúlhassak értük. Álmatlan éjszakán, sötétben tapogatózva vettem le egyiket. Nem a fölsőt, de vaktában, a véletlenre bízva találkozásunk témáját.

Rajongok érte, őszinte csodálattal.

Könnyedén ír súlyos dolgokról, egy-másfél oldalanként meg kell állnom és feldolgoznom a képet, az érzést, a jelentést, amit kiborít elém, pont mint ahogy a felmosó vizet borítom az udvarra, az összegyűjtött közös mocskot egy másik helyre ömlesztem, kezdjen vele az idő, amit akar.

Ha tud.

Ráborulok a könyvre, érzem, hogy szívem gyorsabban ver, csak erre figyelek, mert eltereli a gondolataimat az olvasottakról, nem akarok én ennél jobban érezni, nem akarok ennél többet tudni, ennyit sem arról, ami megoldhatatlan, feloldhatatlan részünk.

Elfogadhatók?

Elmúltak.

Többé ne legyen ilyen, semmi mást nem kérek.

Megnyugszom. Folytatom az olvasást, megint van egy-másfél oldal, aztán jön a borulás és a többi. Ma vajon meddig bírom? A kíváncsiságom győz, vagy visszafordíthatatlanul eltelítődöm. Tíznél tovább nem bírom. Marad holnapra is. A kérdés annyi, mikor teszem félre iszonyattal keveredett ámulatom egy-két hétre, hogy aztán felfrissülve járjam e táncot vele ismét ismeretlen ideig.

vonnegut.jpg

November

 2013.12.04. 23:10

Kedvenc hónapom!

Az őszi fák egy része kopasz, amelyik nem, azon büszke koronája zöld, nem hivalkodón csak világosan, sárgába hajlón, ami egy hirtelen, de nem váratlanul érkező fagytól lehull, szelesebb időjárás lerázz.

A friss levegő hidegen áramlik végig az orromon keresztül, szinte a tüdőmig érzem a hűvösét, lehűt, mire kilélegzem, visszamelegedek, aztán ismét lehűt, bele tudnék harapni, látszik a jókedvű életenergia vibrálása.

A könnyű köd sejtelmén átlátni éppen annyira, hogy érdeklődve haladjak a kibomló formák és színek felé; aláhullik, alig érintve a bőröm, elillan, amint leérkezik, a hajamat meg nem nedvesíti, csupán egy-két rakoncátlan szálra ül le finoman.

A halvány napsugarak ereje gyengéden érinti, teszi élénkké a színeket vagy párásan lebegteti a tájat megcsalva a szemet, utolsó huncutsággal mutatja ki gondoskodását az élők felé, s mi hálásan sütkérezünk fényében, minden megadatott pillanatot utolsóként élve meg.

Egy időre, legalábbis.

Szeretem!

köd.jpg

És ismét...

 2013.11.15. 12:44

Mert, ha végeztél adott anyaggal, akkor jöhet az új tanulnivaló.

 

Azt gondolom, hogy ha valaki az utamba kerül, az nem a véletlen műve: tanulni fogok tőle, megmutat valamit, többé tesz. Az önző nézőpont őszinte kíváncsiság mögé rejtőzik. Jellemzően nem kérdezősködöm, hanem arra figyelek, amit el akar mondani a másik, mert az fog valójában rám tartozni, az lesz a nekem szánt üzenet, tanulság. És természetesen őt is az foglalkoztatja. Mindketten nyerünk.

Szóval, éppen fellélegezve túljutottam a családállítás kalandján, máris itt az újabb feladat. Ránézésre könnyebb, mégis valahogy a hátam közepére sem kívánom. Nem most. Közben pedig legbelül máris izgat és a tapasztalatra éhező részem feni a kését a finom falatok láttán.

Mondanivalóimat szemtől szembe igyekszem közölni, gyengéden, a másik érzéseire ügyelve, noha határozottan. Nem kertelek. Én is azt szeretem, ha értem a másikat és nem nekem kell megfejteni a kódolt üzenetét. Nem foglalkozom gondolatolvasással, ha valaki nem tudja megfogalmazni, hogy mit akar, akkor nem fejtem meg, nem akarok belelátni többet-kevesebbet, félreérteni pedig végképp nem akarom. Főleg az utóbbit kívánom kínosan elkerülni.

A fentieket mégis finomítanám azzal, hogy így járok el azon személyek esetében, akik így-úgy számítanak. Egyéb esetben, nem. Tehát, ha valaki nem érdekel, akkor semmilyen, de semmilyen energiát nem pazarolok rá. Néha azokra sem elegendőt, akik érdekelnek – de ez egy teljesen más téma. Őket viszont nagyon szeretem és ha figyelek rájuk, akkor lubickoltatom őket.

Személyes utamon való haladás során már vannak előszelei a következő kihívásnak, más kérdés, hogy mennyi idő kell ahhoz, hogy értelmezzem a feladatot.

A napokban beszéltem pár szót egy olyan személlyel, aki számít nekem. A válaszomban elővettem a modoros, udvarias arcomat és miközben ezt tettem szinte kívülállóként figyeltem magamat, hogy mi is történik. Határozott véleményem volt a témát tekintve mégis egy kedves mondattal igyekeztem lezárni a beszélgetést. Időben döntöttem és elmondtam. Én sem szeretném, ha valaki, akinek kíváncsi vagyok a véleményére, lazán és kedvesen lerázna. Túlléptem ezen a kérdésen. Rövidzárlat volt – gondoltam.

Pár nappal aztán a Csernussal hallgattam egy riportot. Az új könyvéről beszélt benne és mondja, hogy az érzelmeinket kellene tudnunk kifejezni. Érzelmeinkből születő gondolatainkat. És már rám is nyitották az ajtót a modorosságaim, amiket egyébként kifejezetten szeretek. Úgy tekintek rájuk, hogy nagyjából bármilyen helyzeten átsegítenek, egy kis önirónia, bájos mosoly, okos határozottság, butuska nőci, jól informáltság és persze, az én ehhez nem vagyok elég – mondjuk - művelt, mert hiába kerül elém valaki, ha nem érdekel, akkor nem érdekel és simán lezárok egy beszélgetést, ha unom.

Ömlesztve hozta a formulát egyetlen ember néhány mondatban, hogy felforgassa az érzelmeimet és bemutassa miről is beszélt Csernus. Arcátlanul nyomult be az intim szférámba, aztán gyomorforgatóan bizalmaskodó volt és ennek tetejébe kiábrándítóan ostoba.

A három tulajdonságot egyesével sem szívesen tolerálom, így együtt viszont… nem találok szavakat, illetve azt mégsem írhatom le, hogy minimum fejlövés. A jól bevált megoldások egyikét vettem elő a repertoárból: rövid, érdektelen válaszok, hogy minél hamarabb elhalhasson a „beszélgetés”, majd a helyszín gyorsított elhagyása.

A kérdés az, hogy miért nem mondtam el neki, amit gondolom, hogy érzéketlen és indiszkrét ezen kívül átlátszó és egyszerűen úgy érzem, hogy saját magamat aláznám meg, ha belemennék bármilyen további diskurzusba vele.

Mert azt gondolom, hogy nem értené meg, amit mondok. Nem értené, mert ha képes lenne megérteni, akkor nem csinálná. (Nyáron pont emiatt volt egy kirohanásom, hogy senki ne döntse el helyettem, hogy mit értek és mit nem értek meg. A hírhedt higgadtságom is magamra hagyott. Hehe, vicces volt! Ugyanezt teszem most én?)

Nem vagyok konfliktuskerülő. Értelmetlen vitába nem megyek bele szívesen és olyanba sem, amiben nem egyelőek az erőviszonyok: nálam erősebbel szívesen, ha ő is érdekesnek talál egy vitát velem, abból tanulok és persze érezhetem úgy, hogy brillírozok, de gyengébbel, csakis, ha érzelmileg kötődöm hozzá és akkor nagyon gyengéden, visszafogottan teszem.

Bók

 2013.11.08. 13:28

„Milyen furcsa, hogy tizennyolcnak nézel ki közben meg őszül a hajad.” mondja a piacos, akinél rendszeresen vásárolok. „Igen, régóta így van. Mostanában nem festettem be, azért látszik ennyire.” na, ez egy férfit baromira nem érdekel, de ő sem érdekel engem, legalábbis, mint férfi nem, ezért vagyok informatív. Udvariasra váltok „A tizennyolc viszont jólesett, köszi.”

(Nyilván nem nézek ki tizennyolcnak...)

Csajos este

 2013.11.01. 18:55

„Ma este elmegyünk meginni egy pohár bort, tudom, hogy nem igazán kedveled egyiküket…” ismer, mégis a barátnőm. „Az, hogy jobb társaságot is el tudok képzelni nála, attól még tudok kulturáltan viselkedni.” „Persze, de nem érzed jól magad.” „Van kedvem elmenni veletek.” „Akkor kilenckor talizunk, jó?” csillan fel a szeme. „Naná!”

Egy ilyen este számomra alapvetően teljesen haszontalan, de meg fogom találni benne a magam örömét, valójában tanulságát, mert a tanulás az, ami minden esetben érdekel egy esemény kapcsán. Milyen üzenetet hordoz a számomra. Feszített életet élek. ;-) :-D

Valójában azok a társasági események, amikor nem tudom magamat a középpontba helyezni, mindig kevésbé érdekelnek… Fel kellett ismernem, hogy ilyen vagyok. Egyszerűbb elfogadni, mint küzdeni ellene. Inkább a megoldást keresem.

A mai megoldás a megjelenésemben lesz. Hehe! :-D

Piros-lila mintás, egy kicsi zölddel egészruha, zöld cipő, zöld táska és piros kabát és máris jobban érzem magam, ezzel az én szórakozásom egy része meg is volna. Valami új helyre ülünk be. Jó kis emlékeim vannak a hely előző életéből, most egészen más arca van. Nem mondhatom, hogy megszépült, mert nagyon szép volt mindig! Más.

Lefáradok a pillanattól, hogy három csajjal ülök be egy helyre, ami tele van nővel. A mellettünk lévő asztalnál öt nő ül, alaposan végigmérnek minket, a másik oldalon két csaj és egy pasi, mögöttünk is felborult ivararány, a nők javára, a terem másik végében pedig egy nőbuli… Jézusom! Legalább láthatnék pasikat. Marad a pincérfiúka, aki okoskodik és négy, érett nőt akar a borokból kioktatni. Máris nem kedvelem. Ha jobban tudja, akkor is hagyja már meg a választás élményét.

Ahogy érek válok borossá... :-) A habzóbort nagyon szeretem és a finom, száraz borokat is. És itt valami újat kapok. Az egyik csajszi a társaságból a Zenitet ajánlja. Na, ez egy igazán különleges fajta. Nem mondom, hogy a kedvencem lesz, de határozottan itatta magát, ahogy egy kicsit pezsgett a számban, de csak annyira, mintha éppen elkezdett volna forrni a must, mégis csodatiszta volt és az illata is teljesen rendben volt. Nem éreztem semmi más gyümölcsöt, mint a szőlőt és a hordó fáját sem tudtam volna megmondani, hogy tölgy volt, vagy diófa, amibe érlelték. Hehe. Nem is érdekelt! A kis alig észrevehető buborékocskáknak sem nevezhető birizgálás a számban viszont megadta az este második pontját a szórakozásra.

Gondoltam elleszek ezzel ma, ha már így alakult.

Aztán nagyon jól belemerültünk a beszélgetésbe és hovatovább hasznos volt minden egyes megnyilatkozás. A sok közül a leginkább az tetszett, amikor egyikük a nagypapája haláláról mesélt és ezzel kapcsolatban arról, hogy nagymamája hogyan éli ezt meg, hogy mikor lehet vele beszélni és mikor nem, mikor milyen a reakciója, éppen mire.

Én értetlenül hallgattam, mert az én nagymamámnak nem volt semmilyen reakciója nagyapám halálakor, pedig együtt éltek... egész életükben. Nagyanyám egy nagyon okos nő volt.

Ezt a történetet azért emelem ki, mert a családállítás előtt fel sem tűnt volna a történet. És ekkor értettem meg, hogy miért kapott külön figyelmet, hogy az első családállításkor többnyire a rossz karakter voltam, ha volt. És miért? Mert nem érint meg érzelmileg. De ennek megértéséhez kellet az én családállításom, és a nézőpontja a másik embernek, aki felvette az enyémet és elemezte az ő érzelgősebb lelkén keresztül, hogy én gyakorlatiasan döntök a helyzeteket illetően.

Mindig tanul az ember valamit!

blog_2.jpg

Családállításon voltam

 2013.11.01. 18:48

Először másfél éve. Nem is emlékszem, hogy hogyan szereztem róla tudomást. Azt tudom, hogy amikor kitaláltam, hogy megyek, akkor rá néhány napra pont volt egy ilyen szeánsz és éppen szinte a szomszédomban.

Elmentem megnézni, hogy mi ez az egész. Amit olvastam róla, az nem igazán mondott nekem semmit, hogy pontosan fejezzem ki magam, teljesen katyvasz volt az egész. Így visszagondolva nem is tudom, hogy mindezek ellenére miért érdekelt… Na, mindegy. Biztosan alapos okom volt, hogy kielégítsem kíváncsiságomat. Hehe, milyen komolyan hangzik. Merthogy van egy ilyen komoly Andi. Aki így helyezi magát kívül a sok hebrencs emberen. No para, belül jókat szórakozom. Főleg, ahogy megfigyelnek, hogy most akkor hogyan is kellene közelíteni hozzá, mert közben annyira kedveeees és segítőkééész. Hehe.

Szeretem az embereket! Attól még én úgy szórakoztatom magam, ahogy akarom. Bármikor kinyitom magamat, simán. Persze, ha van hozzá valamilyen személyes érintettségem… mint bárki más teszi – gondolom én. Ha meg kinyílok, akkor meg még kedvelhetőbb vagyok. :-P Gondolom ezt viszont magamról! Szóval a fentieket csakis saját tapasztalat alapján hidd el. Hehe!

Nos, az első családállításon én – természetesen – megfigyelőként, pontosabban ’segítőként’ voltam jelen. Így hívják azokat a személyeket, akik mint szereplők veszik ki a részüket a történetben, de nem a saját családjuk fáját állítják. Mit mondjak? Működött. De baromira nem értettem, hogy miért. De nagyon nem értettem. Ez a ’hiszem, ha látom’ kategória után a ’mivel láttam, így hiszem’ lett… Érdekesség, hogy mindig én alakítottam a gonosz rokont. Alakítottam jót is, de ha volt valaki kemény alkat, az tuti én voltam.

Aztán nagyon sokáig nem foglalkoztam a kérdéssel, mivelhogy nem tudtam megfogalmazni a saját kérdésemet. Problémákat úgy élem meg, hogy ha valami problémám van, vagy megoldom, vagy ha nem tudom megoldani, akkor az nem az én problémám.

Közel másfél év után viszont felmerült egy olyan kérdés, amit nem tudtam megoldani és mégis határozottan a saját problémámnak tekintettem. Kemény fába vágtam a fejszém, hogy így mondjam.

Azért a családállítás került bele a megoldást adó lehetőségnek, mert közben meg foglalkoztatott a dolog és sikerült megértenem, hogy mi is a lényege, mi lehet a lényege. Ne kérdezd, mert ez az én világképembe épül be, szóval elmagyarázni nem igazán szeretném. Volt kérdésem, azt gondoltam, hogy akkor ideje időpontot nézzek ezzel a csapattal, akik az első találkozás alkalmával módfelett szeleburdinak tűntek a témához, de nagyon cuki szimpatikusak és teljesen kompetensek.

Ja, ja. Még az is benne volt a paklimban, amíg nem értettem, hogy hogyan működik a dolog, hogy az én családomon nem rágódjon senki… de, hogy megértettem, már nem zavart, de nem is akartam hatalmas csapatot. Így is alakult, mert hogyan másképp…

Túl sok részletet nem árulok el, de az biztos, hogy jó nagyot csavart rajtam.

Volt egy pillanat, hogy álltam és határozottan egy kőkockának éreztem magam, már ami az érzelmi életemet illeti. És ez nem volt megrázó. Persze! Viszont nem volt kényelmes sem! És volt olyan pillanat is, amikor az én határozottságommal álltam ott az egész történet közepén, hogy én innen sehova. Nekem így jó és biztonságos, hova kellene változnom? Noha, a változás már addigra elkezdődött, a családállítás egy jó kis oldás volt, vagy inkább katalizátor, hogy felgyorsítsa.

Hát, ez a nagy hallgatás oka. Az én olvasatomban.

Semmi szomorú, semmi fájdalmas, semmi brutális nem történt. Nem voltam negatív, vagy rosszkedvű, nem voltam annyira vidám sem, de ennyi idősen az sem normális, hogy milyen kelekótya tudok lenni.

A továbbiakban is érdeklődve figyelem a változásokat. Csináltam én már ilyen-olyan lelki gyakorlatokat és mindig érdekes eredmények leptek meg az idő előrehaladtával.

Remélem ez a bejegyzés nem túl misztikus. Mert azt nem szeretem!!! :-D

családállítás.jpg

Olvasó gyerek

 2013.11.01. 18:45

Mint mindent, ezt is nagyon elterveztem. A gyerek első játékai között volt egy puha babakönyv. Emlékszem arra a pillanatra, amikor az öthónapos gyerek a kezébe fogja a könyvet és gyönyörködve nézegeti a képeket és pedig büszkén néztem őt. Aztán már nyolchónapos kora óta volt estimese. A gyereknek fontos az anyanyelv megtanulása szempontjából a nyelv ritmusának, hangjainak az alapos megismerése – hogy ez valóban így van-e vagy sem, én nem tudom. Nyomi (nem, valójában aranyos!) gyerekverset olvastam neki egy rendkívül színes, keménytáblás könyvből. Imádtuk mindketten, amikor az esti etetés után, hanyatt hevertünk az ágyon, kezembe vettem a könyvet, magunk fölé emeltem és elkezdtem a verset mondani. A gyerek nem a könyvet figyelte, hanem engem. Én azért irányítottam a figyelmét a könyvre.

Aztán megszületett a tesója. Őt nem annyira kötötte le a könyv, meg a mese, akkoriban énekeltem nekik alváshoz, de a könyvek gyarapodtak. Más nem, a rácsoságy rácsai közé fűztem fel a könyvet. Mert a könyv az életük része kell legyen.

Nálunk nem volt könyvfirkálás, ezért nem tettem semmit. Nem szentek a könyvek – később kiderül, hogy mennyire nincsen könyvkultusz nálunk – de valahogy tiszteletük mindig is volt illetve van a mai napig.

Óvodások voltak, amikor valami nagyon nyomorék mesekönyv került a kezembe. „Ez gyerekeknek szól?” háborodtam fel és a lendülettel vágtam a könyvet a tűztérbe! Egy mesétől nem félhet a gyerek. Értem én, hogy a lefejezett sárkány és a felkoncolt farkas erkölcsi tanulságot hordoz, de egy óvodás arról akar hallani a mesében, versben, ami vele is történik napközben. ’Mentünk az oviba és lehullott egy falevél a fáról. Gyönyörűen hullt alá. libegett ide-oda, nem tudtam, hogy pontosan hova fog érkezni, a kerítésen belülre vagy kívülre, esetleg pont a lábam elé. Nagyon szerettem volna, ha megérinthetem és megvizsgálhatom az erezetét és a színeit. Magammal akartam vinni. Megálltunk és megvártuk, amíg leér. Egy kis szellő támadt és a huncut bevitte a kerítés mögé…’ valami ilyesmi. Ha olvastál már mesét gyereknek, akkor láttad az arcán, hogy benne van a történetben. Az arca elréved és átél minden egyes pillanatot. És egy ilyen kis ovis ugyanazt a történetet számtalanszor akarja hallani. Ez ad neki biztonságot.

Később már megkockáztattam lezáródó, de összefüggő fejezetekből álló meséskönyveket választani nekik, Mazsola és Tádé, imádnivaló!

Közben újság-előfizetésünk is volt, mert az újság is az olvasó ember életének része.

Aztán gyermekregényeket, később kalandregényeket olvastam fel nekik esti-meseként. Nem kell a gyerek fantáziáját mindennapos filmezéssel, tévézéssel mérgezni. „Elvan a gyerek, ha játszik!” tartja a mondás. Ne felejtsük el megtanítani játszani, vagyis melléülni és megmutatni…

De vissza az olvasó emberhez.

Bevallom volt pillanat, amikor úgy éreztem, hogy valamit nem jól csináltam, amikor nem kötötte le őket az olvasás, annál inkább a felolvasás. Azzal nyugtattam magamat, hogy felnőtt korukban keresni fogják ezt az élményt, amit a könyv ad, nem fogják tudni máshonnan pótolni.

És kitoltam velük. Vannak olyan kiskamaszoknak szóló könyvek, amiket nem akarnak felolvastatni és nagyon érdekesek. A naplók! Hehe. Falták ezeket. Nem győztünk könyvtárba járni egy időben.

Azt is megcsináltam, hogy elkezdtem felolvasni egy-egy izgalmasnak ítélt könyvet és annyira érdekelte, annyira belemélyedt a történetbe, hogy kivette a kezemből és elolvasta egyedül.

Rádiójátékokat, rádiószínház adásait, estimeséket a mai napig hallgatunk.

És megint felolvasok nekik. De ez így rendben van! Már vannak olyan könyvek, amik engem ugyanúgy érdekelnek, mint őket! Persze nem mind és látnak olvasni magamban is.

És hogyan bánunk a könyvekkel?

Nincsen hatalmas könyvtárunk, noha rendszeresen veszünk könyveket, ugyanis, ha egy könyv nem tetszik, vagy nem lehet még egyszer elolvasni, akkor megköszönjünk, hogy szórakoztatott minket és megválunk tőle. Persze van olyan könyv, amihez nem látom, hogy mikor nyúlnék hozzá még egyszer, mert elég volt egyszer, de annyira szeretem, hogy nem válnék meg tőle. Egyelőre nem.

blog_1.jpg(Lehet ilyenem?)

Monopoly

 2013.11.01. 18:40

Az én fiam nyaralt, a barátnőm fia-férje dolgoztak, így öten kisebb-nagyobb csajok vagyunk magunkban.

„Társasozzunk.” barátném veti fel , hogy Monopolyzzunk, a gyerekek lelkesen egyeznek bele, nekem meg mindegy.

Még nem játszottam, nem ismerem a játékszabályokat, de nem is érdekelnek. Gondoltam, hogy majd dobok és lépek, a többiek meg láthatóan jól fognak szórakozni, hiszen a készülődés is láthatóan örömmel tölti el őket.

Amikor először lépek egy olyan mezőre, amin valamilyen akció történik, a többiek rájönnek, hogy lehet, hogy nem ismerem a játékszabályokat. Hiába mondom, hogy jól vagyok, máris elhadarja valamelyikük.

Hm, izgalmas játék, tényleg! Nem hiába van nagy rajongótábora.

Viszont én már nem visszafogottan játszom, hanem rendesen, versenyben. A gyerekek nem kicsik, szóval nem kell figyelni az kis érzelmeikre. Nem óvni kell őket, hanem megmutatni, hogy szerintem, hogyan kell játszani. Szóval elkezdek játszani és felvásárolni mindent, amihez hozzájutok és bizony nem igazán érdekelnek a többiek, jó kapitalista módjára.

A pénzzel úgy bánok, ahogy az életben is. Nem akarok nyerni, csakis a játékszabályok szerint játszom.

Egy pillanatra felhúzom magam, hogy hogyan lehet ilyen bénám társasozni, ahogy a barátnőm csinálja! Többnyire kártyázni szoktunk, ilyen táblajátékot még nem igazán játszottunk. Ez a „majd dobok, aztán lesz, ami lesz…” ez majdnem felbosszant, de inkább elengedtem az egészet. A gyerekemre fordítom inkább a figyelmemet. Ő úgy játszik, ahogy „kell”. Van saját stílusa, tehát nem úgy csinálja, mint én, de minden szabályt betart és meglép, megél, amellett, hogy látom, használja, amit tanítottam neki a társassal kapcsolatban.

Igen, mert nálunk a társasozás is… …

A társasozás is stratégia, a társasozásnak is van célja, szabályai és azokat szándékkal kell és lehet és érdemes... Csak úgy érdemes, hogy a kezünkben vannak a dolgok.

A társas az élet maga.

Persze, semmikor sem nyomtam ezt ilyen direktbe, meg semmi indulat nem volt bennem, hanem ez volt a móka része. Pontosabban az volt a móka a kis lépegetős, egyszerű táblajátékok esetében is például, hogy azt számoltuk ki, hogy ki hova akar lépni, és ahhoz mennyit kell dobni. Nem arra figyelünk, hogy mit nem szeretnénk, hanem arra, hogy mit szeretnénk. A célba jutáshoz ötöt kell lépni, akkor az ötösre koncentrálunk dobás közben, szerencsekártyára akar lépni és ahhoz három kell, akkor a háromra kell koncentrálni és semmilyen rosszra nem.

Mondom most, mert nézve a barátnőmék játékát, akiknek nincsen semmilyen koncepciójuk, hanem egyszerűen ahogy esik úgy puffan játszanak…

Fej-fej mellett nyerünk a leányzómmal, neki sokkal több készpénze van. Még spórolósabb, mint én!

Aztán elmesélem a barátnőmnek, hogy hogyan éltem meg ezt az egész társasozást „Biztos, hogy jól csináltam, hogy mindennek, de mindennek volt oka. Véletlenül nem sok minden történt. Brokkolit azért veszek, mert a vasképződést segíti a friss, sötétzöld zöldség… Nem azért, mert finom… Kicsit kezdem saját magamat is fárasztani!” „Nincsen ezzel semmi baj. Hidd el, hogy élvezik, hiszen egy fűszálról is órákat tudsz mesélni nekik.” „Ja, kirándulni voltak az osztállyal. Semmi extra, lementek a Balcsipartra és sétáltak ebben a gyönyörű napsütésben, pólóban. De ő nem érezte jól magát, mert nem volt semmi. Érted? Nem mondtak, vagy mutattak semmit, hanem csak sétáltak. Persze, ha valami tematikája lett volna, akkor nem győztek volna beszélgetni egymással, mint afféle kamaszok… És én is azt mondom, hogy semmi extra…”

Istenem, nekik ilyen gyerekkor jutott.

blog.jpg

Fiatalság bolondság

 2013.10.10. 15:18

„Elmentem a gyerekekért táncra, de megkértem őket, hogy jöjjenek ki egészen a parkolóig, nehogy elcsábuljak és ottmaradjak a felnőtt-táncon is. Nagyon fáradt voltam, de tudom, hogy ha meglátom a többieket, akkor visz a hév magával. Nem is értem B-t, munkából érnek ide, ott a gyerek és tánc után még elmennek a barátaikhoz…” szakad ki a barátnémból.

„Hány éves B?” kérdezem, azt tudom, hogy valamennyivel fiatalabb nálunk.

„Harminc…”

„Nahát…”

„Fiatal még, igaz?”

Persze mi is azok vagyunk, de ha lehet, akkor az éjszakázást már csak módjával. Lehet, hogy csak éppen ilyen időszakot élünk meg! :-D

Szentháromság

 2013.10.10. 15:17

Sajnos nagyon fárasztanak azok az emberek, akik a lélekről, a lelki életről, a lelki fejlődésről és a lélek védelméről beszélnek és amikor megnyilvánul a lélek – bármilyen módon is – akkor azonnal elhatárolódnak, hogy azért ők ebben és ebben nem hisznek, ez és ez túlmutat azon a határon, ami még nekik belefér.

Ők nem a lélekről beszélnek.

A lélek én vagyok.

De van testem és tudatom is.

Ezek az emberek a tudatról beszélnek.

Ez nagyon fáraszt!

szentháromság.jpg